Elmélkedés: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is.” Jézus világosan beszél: a szív nem lehet megosztott. A mammon nem csupán a pénz, hanem mindaz, ami a biztonság illúzióját kínálja Isten helyett. Aki a világ által kínált nyugalomra épít, annak a lelke nyugtalan marad. Mert a világ javai mindig kevésnek tűnnek, és soha nem adnak teljes biztonságot. „Ne aggódjatok az életetek miatt.” Ez nem felelőtlenségre hív, hanem bizalomra. A madarak, a mezők liliomai nem dolgoznak, mégis táplálja, öltözteti őket a mennyei Atya. Mennyivel inkább gondja van az emberre, akit saját képmására alkotott! Az evangélium arra bátorít minket, hogy ne a földi dolgokhoz ragaszkodjunk, és tanuljunk meg Istenre hagyatkozni. Az aggódás nem tesz hozzá életünkhöz egy arasznyit sem, sőt, elhomályosítja tekintetünket, és elrabolja tőlünk a jelen békéjét. Az aggodalmaskodó ember a jövőben él, de Isten mindig a jelenben cselekszik. „Isten országát és annak igazságát keressétek!” Ez a lényeg, ez a gondviselésbe vetett bizalom kulcsa. Ha Isten lesz az első helyen, minden mást megkapunk a maga idejében és mértékében. A hit nem mentesít a mindennapi küzdelmek alól, de biztos alapot ad ahhoz, hogy a nehézségek ne győzzenek le bennünket. Jézus azt tanítja, hogy a gondviselő Atya ismer, szeret és nem hagy el minket. Aki nap mint nap rá bízza magát, az nem fél a holnaptól, hanem a jelenben él, és hálásan észreveszi Isten csendes, de biztos jelenlétét. © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Szabadíts meg szívem megosztottságától! Ne engedd, hogy a világ aggodalmai elszakítsanak tőled! Segíts, hogy ne a mulandó dolgokban keressem, hanem benned találjam meg a biztonságot! Taníts bízni a gondviselésben, és add, hogy ne a holnap terhei nyomasszanak, hanem a mai nap kegyelme töltsön el! Add, hogy téged keresselek, és benned találjam meg lelkem nyugalmát! Te tudod, mire van szükségem. Add, hogy ez nekem elég legyen!

Elmélkedés: Jézus nem az anyagi javak birtoklását ítéli el, hanem a szív helytelen ragaszkodását az anyagiakhoz. A kérdés az, hogy hol van az igazi érték, mi után sóvárog a lelkünk, mi tesz minket boldoggá. A földi kincsek mulandók, elvesznek, idővel értéküket vesztik. A mennyei kincs viszont örök. A mai evangéliumban Jézus arra hív minket, hogy életünk középpontjába ne a birtoklást, hanem az Istennel való kapcsolatot állítsuk. Mert ahol a kincsünk van, ott van a szívünk is. Ha a figyelmünk, időnk, vágyaink nagy része a mulandó dolgok felé fordul, akkor a szívünk is a földi kincsek rabjává válik. De ha Istent keressük mindenben, akkor a szívünk szabad marad. „A test világossága a szem.” Jézus nemcsak a fizikai látásról beszél, hanem a lelki látásmódról. Hogyan nézünk a világra? Csak azt látjuk, ami látható, vagy észrevesszük a láthatatlan értékeket is? A tiszta szívű ember világosan lát, mert Isten szemével próbál látni: nem ítélkezik, nem irigykedik, nem aggodalmaskodik, hanem bizalommal szemléli az életet. Ha a látásunk tiszta, akkor a szívünk is az. Ha azonban a látásunk torz, tele van önzéssel, félelemmel vagy birtoklási vággyal, akkor belül is sötétség uralkodik. Jézus nem elvenni akar tőlünk földi dolgokat, hanem teljesebb életet kínál: egy olyan életet, ahol a lényeg a láthatatlanban ragyog, és ahol a legnagyobb kincs maga az Isten. © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Mutasd meg számomra, mi az igazi kincs! Ne engedd, hogy a mulandó dolgok elvakítsanak, és olyan után fussak, ami nem ad igazi boldogságot! Tisztítsd meg szívemet a birtoklás vágyától, az irigységtől és a félelemtől! Taníts világosan, tisztán látni, és add, hogy életem fényt sugározzon, mert benned élek! Te légy az én gazdagságom, a szívem öröme és a lelkem világossága!

Elmélkedés: Jézus arra tanít bennünket, hogy imádságunk ne üres szóáradat, hanem lelkünk kitárulkozása legyen az Atya előtt. A pogányok sok beszéddel akarták elérni isteneik figyelmét. Jézus viszont azt mondja: „mennyei Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek őt.” Ez nem azt jelenti, hogy ne szóljunk Istenhez, hanem hogy ne akarjuk kierőszakolni a figyelmét, mert ő már eleve figyel ránk. A Miatyánk egyrészt minden imádság mintája, másrészt az imádság lelkületének iskolája. Nem önmagunkkal kezdjük, hanem Istennel: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod…” A keresztény ember első vágya nem az, hogy a saját akarata teljesüljön, hanem hogy Isten legyen jelen a világban és az ő személyes életében. Az igazi imában mindig Istenre és nem önmagunkra figyeljünk. Aztán jönnek a mindennapi kérések: a kenyér, a megbocsátás, a gonosztól való védelem. Mindez arra tanít, hogy merjünk gyermeki bizalommal fordulni Istenhez, nemcsak a lelki javakért, hanem testünk szükségleteivel is. Nincs túl kicsi vagy túl profán kérés: az Atya gondviselőnk a mindennapokban. A legnagyobb kihívás talán ez: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Aki valóban átéli Isten irgalmát, az képtelen gyűlölettel nézni a másik emberre. A Miatyánk tehát nemcsak ima, hanem út, amely Isten felé vezet, és közben átformál minket. © Horváth István Sándor

Imádság: Atyám, aki a mennyekben vagy, taníts engem egyszerű, őszinte szívvel imádkozni, hozzád fordulni! Ne akarjak szavakkal hatni rád, hanem hallgatni tanuljak, bízni benned, mint gyermek az apjában. Segíts, hogy a te neved legyen fontos számomra, ne a saját dicsőségem! Add meg a mindennapi kenyeret, és még inkább a bocsánat ajándékát, hogy megbékéljek másokkal és önmagammal! Ne engedd, hogy elforduljak tőled, hanem mindig visszatérjek a te ölelő szeretetedbe!

Elmélkedés: Jézus a mai evangéliumban figyelmeztet: ne az emberek szeme láttára gyakoroljuk a jót, ne az emberek figyelmét keresve imádkozzunk, ne a dicséretért böjtöljünk. Mert ha a hitünket a mások részéről felénk áradó elismerés tartja életben, akkor nem Istent keressük, hanem önmagunkat akarjuk előtérbe helyezni. Jézus azt kéri, hogy amit a legszentebb szándékkal teszünk, azt rejtetten, a csendben, az Atya színe előtt tegyük. Három dolgot említ: az alamizsnát, azaz az adakozást, az imádságot és a böjtöt. Ezek nem díszítőelemek a vallási életben, hanem a hit életformáló erőforrásai. De csak akkor, ha nem szerepléshez kötődnek, hanem az Istennel való kapcsolatra irányulnak. A képmutatás nemcsak az önáltatás miatt veszélyes, hanem azért is, mert eltakarja előlünk Isten arcát. Aki a hitéből csak annyit mutat meg, amennyit mások látnak, az nem Istennek, hanem közönségnek él és csak szerepet játszik. Jézus azt mondja: „Atyád, aki a rejtekben is lát.” Isten nem a látszatra kíváncsi, hanem a szív szándékát nézi. Az ima, a titokban adott adomány, a csendes böjt – mind-mind a hit mélységét mutatják. Nem az elismerésért tesszük ezeket, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. A lelki élet igazi tere nem a nyilvánosság, hanem a belső szoba. Az a hely, ahol becsukódik az ajtó, és egyedül vagyunk az Atyával. Ahol nincsenek elvárások, nincs taps, nincs siker, hanem csak Isten jelenléte és szeretete. Ez az igazi jutalom: nem emberek elismerése, hanem az Atya közelsége, amely formál, megtisztít, és lelkileg újjáteremt. © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, taníts engem csendben, tiszta szívvel veled élni! Ne az emberek figyelmét vagy elismerését keressem, hanem a te tekinteted fényét. Add, hogy imádságom ne szavakban legyen gazdag, hanem bizalomban és őszinteségben! Segíts, hogy jótetteimet ne dicséret reményében tegyem, hanem önzetlenül, szeretetből! Tölts el alázattal, hogy a rejtekben éljem meg a hitet, ahol csak te látsz! Te légy az én titkos örömöm, erőm és jutalmam!

Elmélkedés: „Szeressétek ellenségeiteket” – kevés kijelentés van az evangéliumban, amely ennyire szembemegy az emberi logikával. A világ azt mondja: szeresd, aki szeret, és tarts távolságot attól, aki megbántott. Jézus viszont új utat mutat: az Atya útját, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Ez nem naivitás, nem gyengeség, hanem a szeretet gyakorlása az isteni nagylelkűség mintájára. Amikor szeretni próbáljuk azt, aki nem szeret bennünket, részesedünk Isten szívéből. Ő nem érzelmeket kér tőlünk, hanem döntést. Nem azt, hogy tetszenek-e nekünk az ellenségeink, hanem azt, hogy akarjuk-e előmozdítani lelki fejlődésüket, és hajlandók vagyunk-e áldozatot hozni értük imával, megbocsátással, türelemmel. Jézus ezt tanítja, és erre ad példát. A kereszten azokért imádkozott, akik halálra ítélték és bántalmazták. Ez az irgalom legmélyebb formája: nem az igazságot keresi, hanem az üdvösséget. Isten nem azért szeret minket, mert viszontszeretetet vár, hanem, mert ő maga a szeretet. Természetesen az a helyes, az az emberi élet egyik legfőbb célja, hogy viszonozzuk az ő szeretetét. A keresztény élet nem mindig könnyű, de mindig út Istenhez. És minél közelebb vagyunk hozzá, annál inkább tudjuk szeretni azt is, akit a magunk erejéből nem tudnánk. Jézus arra hív, hogy ne másokat próbáljunk megváltoztatni, hanem magunkban kezdjük a szeretet forradalmát. Isten nem kér tőlünk többet, mint amit ő maga nap mint nap megad nekünk. © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, taníts szeretni akkor is, amikor nem viszonozzák, amikor hidegség, gyanakvás vagy elutasítás a válasz! Add, hogy szívemet ne zárjam be, ne keményedjen meg, hanem belőled merítsen erőt a megbocsátáshoz és a jósághoz! Segíts, hogy ne az emberi gondolkodás vezessen, hanem a te irgalmad! Mutasd meg, mit jelent úgy szeretni, mint az Atya: nagylelkűen, feltétel nélkül, mindenki felé odafordulva! Tedd teljessé bennem a szeretetet!

Elmélkedés: Jézus forradalmi újdonságot mond: Ne szálljatok szembe a gonosszal! Azt szeretné, hogy törjük meg az erőszak és a bosszú körforgását, és merjünk a szeretet, a megbocsátás, a békesség eszközeivé válni. A természetes, ösztönös magatartás a viszonzás. Ha bántanak, védekezünk vagy visszaütünk. Jézus viszont arra tanít, hogy a keresztény ember nem a saját igazát védi mindenáron, hanem Isten igazságát keresi, és ezt gyakran a türelem, az önmegtagadás, a szelídség útján találja meg. Lényeges hangsúlyozni, hogy nem gyávaság ez, hanem a legmélyebb erő, amely az evangélium lelkületéből fakad. „Ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat” – ez a mondat nem azt jelenti, hogy el kell viselni az igazságtalanságot, hanem azt, hogy ne az agresszió legyen válaszunk a támadásra. A keresztény tanúságtétel nem az igazságtalanság elfogadása, hanem a szeretet uralmának megmutatása, olyan szereteté, amely nem feltételekhez kötött, és nem a másik viselkedésétől függ. Jézus maga az élő példája ennek: nem szállt szembe vádlóival és bántalmazóival, hanem imádkozott értük: „Atyám, bocsáss meg nekik.” Itt tárul fel, mit jelent Isten országa. Nem földi uralom, hanem a szív hatalma, a szeretet ereje, amely át tud formálni embereket, helyzeteket, sőt, a világot. És mi is erre kapunk meghívást: ne csak elviseljük, hanem jóval válaszoljunk a rosszra. Szeressünk minden helyzetben! © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Taníts meg arra, hogy ne a visszavágás legyen a szívem első szándéka, hanem a szeretet! Add, hogy le tudjak mondani az igazam makacs védelméről, és inkább a békét válasszam! Tölts el türelemmel, amikor igazságtalanság ér, és adj bátorságot, hogy a jóság útját járjam akkor is, ha nehéz! Ne engedd, hogy a gonoszság formáljon, hanem te alakíts engem szelíd, irgalmas szíved szerint! Add, hogy ne akadály, hanem út legyek, amelyen mások eljutnak a te szeretetedhez!

Elmélkedés: Küldött vagyok Jézus nem közömbös, nem érdektelen az emberek láttán, hanem „megesett rajtuk a szíve” – mondja az evangélium. Ez a szó mély érzelmet fejez ki, belső megrendülést, a lélek mozdulását. Jézusban együttérzés ébred, mert szeret. És mert szeret, cselekszik. Először imára hív, aztán kiválaszt tizenkét tanítványt, és küldetést ad nekik. Két világ találkozását látjuk ebben a történetben. Az egyik oldalon ott a szenvedő emberiség: a szétszórt, a fáradt, az irányt vesztett emberek, mint a pásztor nélküli juhok. A másikon ott van Jézus, akinek szíve irgalomból fakadóan cselekszik, megosztja küldetését a tanítványokkal, hogy ennek köszönhetően többekhez jusson el tanítása. Nem pusztán szervezésről vagy bizonyos feladatok átadásáról van szó, hanem arról, hogy az evangélium tovább dobogjon más emberekben is. A tanítványok nem jutalomként vagy előléptetésként kapják a küldetést, hanem Jézus irántuk való bizalmából. Napjainkban is sok az aratnivaló: kiégett lelkek, elhagyott idősek, reményvesztett vagy útkereső fiatalok, hitüket vesztett közösségek, szétesett családok, de sokszor kevesen vannak, akik igazi tanúságot tudnának tenni vagy segítséget tudnának nyújtani nekik. Úgy tűnik kevesen merik vállalni az aratás, a szolgálat fáradságát. Pedig Jézus senkit sem pihenésre hív, hanem szolgálatra és tanúságtételre. A tizenkettő, akiket Jézus kiválaszt, nem tökéletes emberek közössége. Egyszerű emberek, többen halászok, különböző jellemekkel, vérmérséklettel, hibákkal. De Jézus nem a kész embert választja, hanem felkészíti majd azt, akit meghív. Nem vár rögtön az elején tökéletességet, de készséget igen. A megbízatás egyértelmű: hirdetni Isten országát, gyógyítani a betegeket, kiűzni a gonosz lelkeket a megszállottakból, mindent az Úr nevében tenni. Ez a küldetés, ez a misszió minden korban időszerű. Ma is ugyanúgy szükség van gyógyító szavakra, megbocsátó jelenlétre, bátorító kézszorításra, irgalmas tekintetre, mint bármely más korban. Jézus nem pusztán ékesen beszélni tudó prédikátorokat akar, hanem tanúságtevő embereket keres. Olyanokat, akik úgy élnek, mint ő, és életük egyszerűségével, hitelességével Krisztust hordozzák a világban. Egy kis faluban élt egy idős pap, már alig tudott prédikálni, fájtak a lábai, nehezen bírta már a hideg templomot, de hűségesen megtartotta a szentmiséket és más szertartásokat. Sokszor csak ketten hallgatták, ketten voltak a szentmisén: a harangozó meg egy özvegyasszony. Valaki egyszer megkérdezte tőle: „Atya, van-e értelme ennek még?” Az öreg csak mosolygott, és így válaszolt: – Tudod, minden reggel, amikor a tabernákulumhoz megyek, ezt mondom: „Uram, itt vagyok. Te tudod, mit kezdj ezzel az öreg testtel, de ha ma is kell egy ember, aki téged jelenít meg, hát én még itt vagyok.” Egyik este egy fiatal férfi lépett be a templomba és csendesen leült a hátsó padba. Évek óta először jött ide, mert azt érezte, hogy a templomban valaki várja. Az idős pap hosszasan elbeszélgetett vele, de most nem az a lényeg, hogy miről, hanem hogy az atya közben megérezte, hogy az aratás Urának még mindig szüksége van rá, szükség van az ő szolgálatára. Mindannyiunk élete küldetés. Valószínűleg nem kell messzire mennünk, bejárnunk a világot. De a küldetés helye lehet a család, a munkahely is. Bizonyára ott is vár valaki, aki a krisztusi igazságra szomjazik. Jézus minket is úgy küld, mint egykor a tanítványokat: Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok! Ne evilági jutalomért, hanem az örök életért végezzük szolgálatunkat! © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Neked megesett a szíved a fáradt és szétszórt tömeg láttán, és tanítványokat küldtél, hogy a te nevedben munkálkodjanak. Köszönöm, hogy engem is meghívsz és küldesz, hogy részt vegyek országod építésében. Adj nekem nyitott szívet, készséges lelket, bátorságot és hűséget, hogy ott is téged szolgáljalak, ahol kevés a szó, de sok a szenvedés! Ne engedd, hogy elfáradjak a jóságban, és segíts, hogy életem tanúságtétel legyen a te irgalmadról és szeretetedről!

Elmélkedés: Jézus nemcsak a tetteinket, hanem a szavainkat is szeretné áthatni igazságával. A világ gyakran a féligazságok, túlzások, titkolózások, észrevétlen csúsztatások ködében él. Sokszor azt mondjuk, amit hallani akarnak mások, de nem azt, ami igaz. Jézus azonban világosságot akar hozni ebbe a zűrzavarba. Az eskü nem a kimondott szavak miatt probléma, hanem amiatt, hogy hiányzik a belső hitelesség. Jézus nem csupán a hamis esküt veti el, hanem azt is, hogy valaki olyan ember benyomását keltse, aki csak különleges fogadkozással mond igazat. A tanítvány szavának már önmagában igaznak kell lennie, mert az igazság Lelke lakik benne. Az igen legyen igen, és az elhangzott szónak vagy ígéretnek legyen valóban súlya. Egy megbízható ember nem beszél sokat, nem fogadkozik, hanem amit mond, azt megtartja. Jézus tanítása tehát belső szabadságra és felelősségre hív: ne manipuláljunk, ne szépítsünk, ne kenjük el a valóságot, hanem álljunk ki az igazság mellett, bármennyire kényelmetlen ez sok esetben. Az igazmondás egyrészt erkölcsi parancs, másrészt az Isten képére formált ember lényegi jellemzője. Amikor szavaink megegyeznek szívünk szándékával, akkor Jézus nyomában járunk, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az igazság.” © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Azt tanítottad, hogy a mi szavunk legyen „igen, igen – nem, nem”, és elítélted a kétszínűséget, a takargatást, a hamis beszédet. Kérlek, adj nekem őszinte szívet és tiszta ajkat, hogy amit kimondok, az összhangban legyen a szándékaimmal! Segíts, hogy ne beszéljek feleslegesen, ne ködösítsek, ne rejtsem el az igazságot, hanem legyek hiteles minden szavamban! Legyen életem tanúságtétel rólad, aki maga vagy az Igazság!

Elmélkedés: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” – mondja Jézus. Jézus Szent Szíve nem elvont jelkép, hanem az Úr valódi emberségének és isteni szeretetének középpontja. Szent Szívének ünnepe arra hív, hogy átérezzük: Isten szeret bennünket. A megváltás nem pusztán igazság, hanem személyes szeretet: egy szív dobbanása értünk. A mai evangéliumban Jézus nem a bölcsekhez vagy a hatalmasokhoz fordul, hanem a „kicsinyekhez”, azokhoz, akik nyitott szívvel tudják befogadni őt. Mert csak az tudja megérteni Jézus szívét, aki nem ellenkezik, nem magamutogató, hanem elfogadja, hogy szüksége van szeretetre, irgalomra, gyógyulásra. A világ sokszor a szív gyengeségéről beszél. Jézus megmutatja, hogy a szívben rejlik a legnagyobb erő, ha szeretni tud. „Jöjjetek hozzám mindnyájan…” – hív minket Jézus. Minket, a fáradtakat, a megsebzetteket, a csalódottakat, a küzdőket. Nem számonkérést tart, nem vizsgálja múltunkat, hanem meghív: „nyugodjatok meg bennem.” Olyan ez, mint amikor egy kisgyermek az édesanyja ölébe hajtja a fejét, s ekkor megszűnik a zaj, a félelem, megtalálja a biztonságot. Jézus szívében Isten megmutatja önmagát: a hűséget és irgalmas szeretetet. A Szent Szív nem múltbéli ábrázolás, hanem élő jelenlét. Az Oltáriszentségben Jézus Szíve ma is dobog értünk, és ma is vár minket. Ha engedjük, hogy ez a Szív formáljon minket, mi magunk is irgalmasabbá, szelídebbé, igazabbá válunk, olyanná, mint Jézus. © Horváth István Sándor

Imádság: Jézusom, Szent Szívedben menedéket találok. Fáradt vagyok, gyakran sebezhető, és mégis újra meg újra megszólít szereteted csendes ereje. Köszönöm, hogy nem ítélsz el, hanem magadhoz hívsz. Taníts engem szelídségre, alázatra, türelemre, hogy szívem egyre jobban hasonlítson a tiédre! Add, hogy ne csak kérjek, hanem viszonozzam is szeretetedet hűséggel, jósággal, mások iránti irgalommal! Rejts el Szívedben, Jézusom, és formálj engem csendben, nap mint nap!

Elmélkedés: A ma ünnepelt Szent Barnabás nem tartozott a tizenkét apostol közé, mégis „apostolnak” nevezi őt Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben. Ez a cím az ő esetében az életformából fakad: Barnabás az örömhír tanúja lesz szavával és cselekedeteivel egyaránt. A neve is beszédes: „vigasztalás fia” vagy „bátorító”. A jeruzsálemi közösségben ő volt az, aki észrevette a jót Pálban, amikor mások még bizalmatlanok voltak iránta. Ő volt az, aki összekötött, nem elválasztott. Amikor a pogányok közé is eljutott az evangélium, Barnabás nem zárkózott el a változástól, hanem elismerte a Szentlélek működését, és elindult Antióchiába, majd missziós útra, amelyre magával vitte Pált is. Nem a saját elképzeléseit kereste, hanem Isten ügyét igyekezett szolgálni. Ahol feszültség volt, ott békét teremtett. Ahol bizonytalanság volt, ott bátorított. Ahol megosztottság uralkodott, ott közösséget épített. A mai evangéliumban Jézus útnak indítja tanítványait, hogy hirdessék: „közel van a mennyek országa.” Ez a mondat Szent Barnabás életében is testet öltött. Nemcsak beszélt róla, hanem jelenvalóvá tette: missziós lelkületével, türelmével, bizalmával, szeretetével és hűségével. Ma, amikor gyakran gyanakvás és megosztottság tölti be a világot, különösen is szükségünk van Barnabás lelkületére, arra, hogy újra felfedezzük a bátorítás, a hídépítés és a csendes szolgálat értékét. Barnabás példája arra hív, hogy ne a magunk útját járjuk, hanem Isten útját. © Horváth István Sándor

Imádság: Uram, Istenem! Köszönöm Szent Barnabás példáját, aki nem a maga dicsőségét kereste, hanem a te ügyedet szolgálta szelíden, hűségesen, másokat bátorító lelkülettel. Taníts engem is észrevenni a jót másokban! Add, hogy ne legyek gyors az ítélkezésben, de készséges a bizalomra! Add, hogy szavaimmal és jelenlétemmel én is vigasztalást vihessek oda, ahol fáradtság van, békét oda, ahol széthúzás uralkodik! Adj alázatot, hogy ne magamat akarjam érvényesíteni, hanem téged képviseljelek a világban!